Élet az Alföldön aszály és belvíz nélkül? Volt olyan gazdálkodási mód, ahol nem ismerték ezeket a problémákat.
"Az ember nem győzte le a természetet, hanem a szó igazi értelmében együttműködött vele. Az árvíz hasznát felismerve, kiterjesztette annak hatásait, és kihasználható áldásait. E munkálatok kezdeti rugóját a halászat területén kell keresnünk, de hamarosan felismerhették e vízvezetés hasznát az állattenyésztés, rét- és legelőgazdálkodás, halivadék-szaporítás, gyümölcstermelés, közlekedés, árvízvédelem és az ellenség ellen való védekezés területén egyaránt. (...) E vízgazdálkodási mód a lehető legkisebbre csökkentette annak a valószínűségét, hogy a nagy és hirtelen erejű árvíz rombolhasson és pusztíthasson."
Idézet Andrásfalvy Bertalan Duna mente népének Ártéri gazdálkodása című könyvéből
1. kép: Madártávlatból jól kivehető folyókanyarulatok és vándorlásuk, ma már szántóföldi művelés alatt
Manapság egyre gyakrabban hallunk árvíz, illetve belvíz sújtotta területekről, valamint egyre nagyobb fenyegetettséget érzünk a víz pusztítása és rombolása miatt, ezért kétségbeesetten magasítjuk az árvízvédelmi töltéseket és szivattyúzzuk a belvizet minél nagyobb területekről. Néhány hónappal később ugyanezeken a területeken az aszály és a porvihar az úr, kiégett füvű mezsgyékkel és kornyadozó szántóföldi növényekkel találjuk szembe magunkat. A folyószabályozás során olyan rendszert alakítottak ki elődeink, ami a víz hazánkból minél gyorsabban történő kivezetését segíti elő, ennek káros hatásai manapság egyre gyakrabban és egyre erőteljesebben jelentkeznek és még inkább erőteljesebben fognak jelentkezni már a mindennapi életünk során is. Jelenlegi éghajlatunkból, valamint az éghajlatváltozás tendenciájából fakadóan klímánk a nyári félévben szárazabb és forróbb lesz, gyakoribbak lesznek az aszályok, ezért nem engedhetjük meg magunknak, hogy továbbra is a jelenlegi vízgazdálkodási módszert folytassuk. Ha a jövőben is így járunk el, annak súlyos, fokozódó – előbb ökológiai, majd társadalmi-gazdasági – következményei lesznek. Az ökológiai és a vízrajzi következmények már láthatóak, pl. a Kiskunságban a talajvízszint csökkenése, ugyanitt a medvekaktusz megjelenése. Véleményem szerint a mi generációnknak kell a változtatást véghezvinni, ennek a lépésnek a megtétele elengedhetetlen a jövő szempontjából. Az ártéri gazdálkodás egy optimális, az alvízi tájba jól illeszkedő gazdálkodási módszer, ami hosszú ideig szinte tökéletesen működött és virágzott. Úgy gondolom, hogy ez az egyetlen járható út számunkra, ezért elengedhetetlen a módszer sajátosságainak, mindennapi működésének ismerete a számunkra.
Röviden a fokgazdálkodásról
Mielőtt az övzátonyt az ártéri völgyszakasz legalacsonyabb pontján, árvíz idején a víz az övzátonyon átbukva kénye-kedve szerint zúdult, rombolt, majd amikor az ár levonult a kiszaladt víz az övzátony mögött megrekedve posvánnyá alakult és kiölte a növényzetet. Az ember később átvágta a fent említett részen az övzátonyt, fokot alakított ki, így megelőzte az ár és az ár levonulta után kialakuló káros hatásokat, tehát a vízszint emelkedése idején az ár nem pusztítva zúdult át az övzátonyon, hanem csendesen együtt emelkedett az övzátonyon túli, ún. alacsony ártéren is a vízszint a mederben elhelyezkedővel. A víz, ahogy emelkedett, fokozatosan elöntötte a magasabb árteret is, így szinte az egész folyóvölgy víz alá került. ( Andrásfalvy B. 2007).Mai szemmel nézve ez haszontalan folyóvölgyi tájat jelentene. A XVIII. századi kor embere számára ez a táj maga volt a paradicsom, az ember kultúrtájat alakított ki, olyan gazdálkodási módszerrel, ami nem ellene volt a természet működésének, hanem segítette azt. Írásom nagy részében eme gazdálkodás mindennapjait mutatom be nagyvonalakban. Az itt élő emberek megélhetésének alapját az állattartás, méhészet, gyümölcsészet, halászat és kertészkedés nyújtotta, ezekhez a művelési módokhoz a feltételek kedvezőek voltak. (Andrásfalvy B. 2007). A következőkben ezen a művelési módok mindennapjait fogom – ahogy a hely engedi – bemutatni.
Halászat
„ A rendes évi áradás ideje egybeesett a Duna mentén a legfontosabb halfajták szaporodási idejével. A halak ösztönösen keresték az utat kifelé, a könnyen felmelegedő, sekély vizű ártérbe, ahol bőven találtak táplálékot. Amint azonban megérkezett az apadás, sietve visszafordultak.” (Andrásfalvy B. 2007, p. 15). Ezt használták ki az adott gazdálkodást művelő emberek. A halak áradáskor kimentek ívni a sekély, meleg vizű halastavakba, a fokokon keresztül, ezek a sekély ártéri vizek pedig kedvező körülményeket biztosítottak a halállomány jelentős szaporodásához. Amikor a víz apadni kezdett, elindultak kifelé a fokon, de az ember okos volt és ezt a fokot elrekesztette. Elrekesztette egy olyan rekesztékkel, amelyen a kis ivadékhalak vissza tudtak jutni a folyóba - biztosítva a következő halgenerációt -, de a nagy és kifejlett példányok már nem, így őket vagy kifogták vagy a halastóban maradtak. Ezzel a módszerrel roppant nagy halbőséget lehetett elérni a magyarországi folyókon. Híres volt a Duna és a Tisza a halgazdagságáról. Galeotti, Mátyás király tudós humanistája a következő szavakkal illette a magyar folyókat: „ Magyarországon a folyók két rész vízből és egy rész halból állnak” (Andrásfalvy B. 2007). Sokféle halászati mód volt, ez változott a vizek nagysága és ehhez kapcsolódóan a halfajták szerint, valamint a halász halászati joga, halászó képessége, hajlama és az éppen abban az időszakban lévő időjárás és évszak szerint. A halászati módokat lehet csoportosítani aszerint, hogy milyen szintű eszközöket használtak, vagy igényelt-e egyáltalán eszközt. Volt olyan halászási mód, amikor a halászó ember lebukott a víz alá és saját kezével fogta ki a halat. „ Egy bogyiszlói ember a Sió fenekére part oldalára fektetett vesszőfonatok, lepedők alá bukott le, ahol a halak elgödröltek és mindkét kezében és szájában is hozott fel halat”( Andrásfalvy B. 2007, p.185). Ezt a halászati módot göcsözésnek hívták az Ormánságban, mert a göcsök, azaz a fatuskók alá bújtak be a halak, itt volt a rejtekhelyük, itt lehetett ezeket könnyen megfogni. Ennek a módszernek másik válfaja az, amikor áradás után a mélyedésekben lévő pangóvízből kézzel fogdosták ki az asszonyok és gyerekek az ott hemzsegő halakat. Ehhez hasonló még a csíkászat, amikor a medrekből, vízágyakból eltűnt a víz, de még saras volt az aljzat, a csíkok befúrták magukat a sárba, ezeket is kézzel fogták. A baltás vagy evezőlapátos halászatot főleg télen alkalmazták. A jég alatt látszott, hogy hol úszik a hal, a jégre ráütöttek, amitől a hal elkábult, léket vágtak és kivették a halat, általában csukát fogtak ilyen módon. A lékhalászatot tél végén alkalmazták, amikor a halak már nehezen tudat lélegezni a jég alatt, akkor léket vágtak a jégen és odatódultak az állatok és szákkal – decsi nevén merőcsével – fogták ki a halakat ( Andrásfalvy B. 2007). A szigonyozás az erre a módszerre alkalmas sekély vizek és a módszer tiltottá válása miatt igencsak ritkulóban volt. A szigonyok fajtája halspecifikus volt, adott haltípusra adott nehézségű és ágszámú szigonyt alkalmaztak. A legtöbbjük 3 ágú volt, de előfordult pl. 7 ágú is. Ezt főleg a májusi áradásokkor alkalmazták a kifigyelt haljárásokban. Ezeken kívül van még a tapogatózás vagy nyomózás valamint a borítóhalászat. Az előbb felsorolt halászási módokat bárki csinálhatta, nem kellett halásznak lenni ahhoz, hogy ezeket művelhesse. A „hivatásos” halászok kecével, bukorszákkal, ami a szák és a kece keveréke, valamint villinggel halásztak, utóbbi egy kanálhoz hasonló öblös emelőháló. Különös horgászási mód volt még a harcsaputtyogtatás, amihez hasonló sehol máshol nincs. Helyhez kötött halászati eszköz a vejsz, ami egy nádból vagy gyékényből, a mélyülő vízbe épített „kerítés”, aminek a végénél található a balogfej, ahol a kerítésbe ütköző majd ezért mélyvíz felé kerülő halak csapdába esnek és a halász ki tudja ezeket fogni.
2.kép: Vejsze alaprajzok
A nád vágására télen került sor, amikor már vastag jég képződött a vizeken, a nádat nádvágókkal és rövid kaszákkal vágták, közvetlenül a jég mentén. A levágott nádat gyékénnyel kévébe kötötték, majd kora tavasszal a sárközi legények szállították, oda ahová kellett. A nádat tetőfedésre használták. A gyékény ritkán nőtt egy helyen nagyobb tömegben, értéke közel akkora volt, mint a nádé, több alkalmazási formája is volt. „Öcsényben gyikényt fontak koporsó helyett” (Andrásfalvy B. 2007, p.185), tehát halottaikat koporsó helyett gyékényben tárolták. Készültek még belőle méhkasok, szatyrok, falvédők. A gyékénykosarak a legalkalmasabbak még ma is a halak szállítására. Fátlanabb területeken az elszáradt nád és gyékény jelentette a tüzelő szerepét. A sulyom egy vízinövény, ami része volt a mindennapi étkezésnek, íze a főtt gesztenyére emlékeztet
Gyümölcsészet
A magyar gyümölcstermelésben hosszú évszázadokon keresztül az ártéri erdőkben vagy azokban kialakított gyümölcsösöknek volt meghatározó szerepe, mert az itt található nedves talaj igen kedvező volt a legtöbb és legértékesebb gyümölcsfajtáknak. A folyószabályozás az ártéri gyümölcstermesztés jelentős visszaesését hozta magával, egyrészt azért, mert megfogyatkoztak az ártéri gyümölcsösök, másrészt pedig azért, mert az emberek a belterjesebb, nagyobb terméshozamú földművelésre tértek át az ármentesített területeken. Ezért egyre kevesebb idő jutott a nehezen megközelíthető, ártérben maradt gyümölcsösökre. Legfőképpen a gyümölcs szedése, értékesítése maradt el, hiszen pont ebben az időben voltak a legsürgetőbb nyári és kora őszi betakarítási munkálatok. Legtöbb forrásunk a Duna mente ártéri gyümölcsöseiről van, viszonylag keveset tudunk a Tisza, a Szamos, az Olt valamint a Maros mente – szinte erdőket alkotó – gyümölcsöseiről. A nedves ártéri talajt leginkább a körte, alma és a szilva szereti, éghajlatunk túl száraz volt akkoriban is az árterületen kívüli gyümölcstermesztéshez. „ Van nekem széb gyümölcsösöm. Ott van a Dunaszélen. Amiuta ot nincs víz, száronnak ki a fák. Hát ez így ment jó darabik. Közbe gyütt a Kizsdunába víz, kesztek ety kicsikét a fák is levelesenni, minden. De hát annak már nem vót értelme azért hogy elvötte erejit, a többinek az erejit.” .Az árterek vízmentesítésével az ártéren kívülre került gyümölcsösökben a talajnedvességi és a mikroklimatikus viszonyok elégtelenné váltak a nagy nedvességigényű gyümölcsfák termesztéséhez. Az ártéri gyümölcsösökre a hosszantartó árvíz is veszedelmes volt, hiszen a sokáig tartó vízborítás elpusztította a gyümölcsfákat. Az ártérben egyébként mindenféle gazdátlan, oltott gyümölcsfák álltak. Ezeket a réteken tanyázó emberek oltották, aki arra járt, vett róla gyümölcsöt. Ezen fák termése mindenkié volt. A gyümölcsfa nemesítését hasítékolásos oltással végezték (Andrásfalvy B. 2007). „ A Duna menti gyümölcsöskertekben gyakran láthatók egymás mellett hatalmas gyümölcsösökkel megrakott régi fajtájú, öreg fák, mellettük sínylődő, kevés és kicsiny termésű új fajtájú fákkal” (Andrásfalvy B. 2007, p. 245). Az ártéri gyümölcstermesztés a mai iparszerű mezőgazdasági gyümölcstermesztéshez képest roppant nagy fajgazdagsággal - mintegy 62 alma, 47 körte, 21 szilvafajtát írt le Andrásfalvy a Sárközben - és termelékenységgel bírt. Az alma, körte, szilva, meggy, cseresznye, dió, barackok mellett szerves része volt a som, berkenye, piszke is a táplálkozásnak. Igaz, hogy ezek a fajták nem voltak szállíthatóak, valamint magasra nőttek (a piszkét és somot kivéve), cserébe viszont gondozást alig igényeltek, permetezni, metszeni szinte egyáltalán nem kellett őket. Mások voltak az igények viszont a gyümölcsök ízével szemben is, jobban becsülték a savanykásabb ízű gyümölcsöket annak idején, mint manapság. A gyümölcsöskerteket, mind a távoliakat, mind a közelieket felügyelni kellett. Ezen feladatot betöltő embert hívták gyümölcspásztornak. Feladatuk nemcsak a lopók távoltartása volt, hanem a nyár derekától nagy mennyiségben érő gyümölcsfajták lehullott gyümölcseinek gyűjtése és feldolgozása, ahol az állatok is ott voltak, az állatok őrzés is a feladatkör része volt. A kizárólagos gyümölcsöskertekben a gyümölcspásztorkodás a közösségi élet sajátos formája is volt. Fiatal legények, leányok feladata volt ez. 1 vagy 2 ilyen korú tagja a családnak kiköltözött nyártól a télre való gyümölcsök éréséig a gyümölcsöskertbe, kunyhót építettek maguknak, főztek. Ez a szokás az első világháború után kezdett kihalni a gyümölcstermesztés rovására. Akkoriban a gyümölcs meghatározó eleme volt a táplálkozásnak júniustól tavasz végéig állandóan fogyasztották, minden időszaknak megvolt a saját gyümölcsfajtája: pl. nyári, őszi és téli alma. A téli almákat az ágy alatt szalmán, szénaboglyában vagy – amelyik fagytól utóérett - a padláson tárolták. A szekrény tetején tárolták az illatos gyümölcsöket, amelynek illata belengte az egész házat. A nagy mennyiségű hullott gyümölcsöt megaszalták, télen ez helyettesítette a nyári nyers gyümölcs szerepét, elképzelhetetlen volt az étkezés enélkül, s mire elfogyott az aszalvány addigra megérkezett a friss nyers gyümölcs. A hatalmas gyümölcsbőségnek köszönhetően felesleg is maradt, ezért kereskedelemre is jutott belőle, ami egyes falvaknak igen sok bevételt hozott. „ különösen a gyümölcsfákkal borított kertek áldásdúsak Duna Szekcső lakóira nézve, évenként több ezer forintra menő pénzért adatik el részint az Ország fővárosában, Pesten, részint Baján és más városokban a szigetben termesztett különféle nemű alma, körtvély, szilva az itteni lakók által.” A gyümölcsőrzés szokása 45-50 évvel ezelőtt végleg megszűnt, a gyümölcsfákat kivágták, tüzifaként használták fel, ahol még nem vágták ki, még találhatunk több száz éves, ősi fajtájú ma is bőven termő gyümölcsfákat. Sajnos miután kivágják őket, helyüket az akác veszi át, tűzifaerdők lesznek helyükön. Sajnálatos dolog ez véleményem szerint.
Az állattartás
Az ártér legértékesebb haszonvétele volt a nagyfokú jószágbőségre számos forrásban találunk utalást. Azonban az állatösszeírások adatait böngészve csak hozzávetőlegesen tudjuk megmondani az állatok számát. Ez azért volt így, mert a falvak határában lévő bozótos ártéri területeken jól el lehetett rejteni a jószágot és csak a háznál lévő munkaállatok, lovak, igásökrök, fejőstehenek lettek számbavéve. Az állattartás tárgyalásakor főleg a legeltetés sajátosságairól fogok szót ejteni. „ Ha előbb nem, novembere úgy lekopott a mező, mely a hideg és rövid nappalok miatt már nem tudott megújulni. Ahol közös nagy nyájak voltak, ott azokat mindenszentekkor, hó estével, de legkésőbb Miklós-napkor szétverték, szétszakajtották.”(Andrásfalvy B. 2007, p.362) Ekkor tértek telelni a nyájak, az erdőben teleltek, mert itt védve voltak a szigorú téli időjárással szemben, és táplálékot is találtak maguknak. A nyárról még megmaradt füvek bár nem olyan táplálóak és ízesek, mint a napsütötte legelőkön, téli tápláléknak megfelelő volt. Ha ezeket belepte a hó, a bokrok fák ágai is szolgálhattak táplálékul. Általánosan elmondható az, hogy a teleltetés készített takarmány nélkül folyt a Duna mentén. A faágakkal való táplálás elterjedt volt akkoriban, a marhák szerették az eperfa, szil és jegenyefa valamint egyéb gyümölcsfák ágait. Ezzel sok kárt okoztak az erdőben, ugyanis a kisebb, fejlődésben lévő fák zsengébb ágait ették le, így nem tudott fejlődni a fa. Ezért ezt a táplálási módot szigorúan szabályozták és büntették. A faágakkal való legeltetés manapság hazánkban már nem található meg, azonban Európában számos helyen még ma is alkalmazzák. Sőt a legújabb történeti növényföldrajzi kutatások hangsúlyozzák, hogy a Kárpát medence adottságai szerint az erdők zónájába sorolható. Az Alföld legszárazabb területein a löszhátak gerincén és déli lejtőin fordulhattak elő famentes területek, a puszták kialakulása már az ember természetátalakító tevékenységnek köszönhető. Tehát ez a legeltetési forma lehetett a meghatározó. Ágak legelésére azonban nem csak télen került sor, hanem tavasszal is, amikor már a zsenge hajtások növekedtek, fogyasztásuk igen táplálólag hatott, valamint amikor esetleg árvíz volt és nem lehetett rámenni a legelőre, akkor is ezt ették. Gyógyszerként is alkalmazták, például széna közé betett leveles bükkfaág jó hatással volt a felpuffadt szarvasmarhára. A makkoltatás során a tölgyfákról levert vagy leesett makkokat ették meg a disznók, de a makkok felszedése és hazahordása nem volt engedélyezett. A disznók megették még a bükkfa makkját, valamint a lehullott vadkörtét és vadalmát is, sőt még a föld vagy a hó alól is kitúrták, ami kellett nekik. Az alacsony ártereken a lovak találták meg maguknak a legkevesebb táplálékot, kőgyöt, komócsint evett. Télen, amikor befagytak a vizek, nyáron elérhetetlen legelőhelyek váltak elérhetővé az állatok számára, ezért ott tudtak táplálékot magukhoz venni. A fagynak más jó hatásai is voltak, mégpedig az, hogy a sás és a gyékény leveleit meglágyították, ezért már nem vágta el a jószág száját valamint az íze is jó lett, szívesebben ették meg az állatok. A sás levele meg egyébként sem barnult meg télre, hanem zöld maradt, ellentétben a csátéval. Ezért nem is volt szükség a szénára télen. Ahogy kora tavaszba fordul az év szaka a vízi és a közvetlenül a víz mellett lévő növényzet előbb újul meg, mint a mezőn, pl. a disznó szívesen eszi a nád csíráját is. Azonban legkésőbb Szent János napjáig a juhokat ki kellett hajtani erről a területről, ugyanis ha nem teszik, beléjük költözik a májmétely, ami halálukat okozhatja. Összességében elmondható, hogy a legszélesebb táplálkozási spektrumuk és a legnagyobb tűrőképességük a disznóknak volt. Baromfitartás: tyúkok és víziszárnyasok voltak a legelterjedtebbek. Árvizek után a vizes árkokban töltötték idejük nagy részét a víziszárnyasok. Itt aludtak, ugyanis itt nem tudta elkapni őket a róka, a menyét. Méhészet: A méheknek valóságos Kánaán volt ez az időszak, ugyanis – jó idő esetén - már februártól, amikor az éger elkezdett virágozni, megszakítás nélkül bőven volt legelni valójuk. Először az éger, majd a szilfa, amit néha annyira elleptek a méhek, hogy lehajlottak ágai. Később a füzek, kőris, szedres tölgyerdők, bodzások, mocsári virágok, vízililiom, gyékény, gólyahír, kutyatej, így ment a virágzási sor. A víz közelsége, valamint az állandóan nedves talaj miatti bő harmatú hajnaloknak köszönhetően mindig, igen száraz időszakokban is biztosított volt a méhek számára fontos nektár képződéséhez a megfelelő nedvesség. Az ártéri tarlókon az itt növő tarlóvirágnak olyan mézelő értéke volt, ami vetekedett az akácéval vagy a hárséval (Andrásfalvy B. 2007.)
Összegzés és zárszó
A fentiekből látszik, hogy ez a gazdálkodási mód szinte tökéletes harmóniában kötötte össze az embert a természettel. Az ember hasznos, természetet segítő elemként tudott részt venni a tájban, úgy, hogy közben igényeit maximálisan kielégítette. Azt gondolom, hogy a jövőben mindenképpen növekvő hangsúlyt kell fektetni e gazdálkodási mód részleteinek minél komplexebb szemléletmódban történő megismerésére. Ebben szükség geográfusok, történészek és minden ehhez kapcsolódó határterület tudományos képviselőinek bevonására. A fokgazdálkodásról kialakított középkori képet több oldalról is vita övezte: (csak utalás szintjén) antropogén eredetűek-e a fokok avagy pusztán az árvíz után a mederbe visszatérő folyó kereste a legrövidebb utat? Létezett-e egyáltalán ez a virágzó ártéri gazdálkodás, hiszen források nincsenek a középkorból. Zárszóként egy idézet: „ Amikor a civilizált emberiség az őt körülvevő és éltető természetet vandál módon elpusztítja, ökológiai összeomlással fenyegeti önmagát. Amikor ezt gazdaságilag is megérzi, valószínűleg felismeri hibáját, de megeshet, hogy akkor már késő lesz. Sajnos azonban azt fogja utoljára észrevenni, hogy ennek a barbár folyamatnak a során milyen lelki sérüléseket szenved. Az élő természettől való általános és gyors elidegenedés nagyban felelős a civilizált ember esztétikai és erkölcsi eldurvulásáért. Miért is érezne a felnövekvő ember tiszteletet bármi iránt, ha minden, amit maga körül lát, emberi mű, mégpedig nagyon silány és ocsmány emberi mű. A városlakók elől még a csillagos égbolt látványát is elveszik a toronyházak és a vegyi eredetű légköri szennyezés. Aligha lehet csodálkoznunk azon, ha a civilizáció előretörése a város és falu sajnálatos elcsúfításával jár. Nyitott szemmel hasonlítsuk össze valamelyik régi városunk központját annak modern elővárosával, vagy pedig ezt a vidékre gyorsan kiterjeszkedő kulturális szennyet az általa még meg nem támadott helységekkel. Azután hasonlítsuk össze a test valamely normális szövetének képét egy rosszindulatú daganatéval: megdöbbentő hasonlóságot találunk! Objektív módon szemlélve és számíthatóvá téve az esztétikumot, ez a különbség alapvetően az információvesztés következménye. A rosszindulatú daganatos sejt elsősorban abban különbözik a test normális sejtjeitől, hogy nem állnak rendelkezésre a test érdekközösségébe hasznos tagként való beilleszkedéséhez szükséges genetikai információk” (Konrad Lorenz; A civilizált emberiség nyolc halálos bűne; 1988; p. 25-26)
Irodalomjegyzék : Andrásfalvy Bertalan: Duna mente népének ártéri gazdálkodása, Ekvilibrium kiadó Budapest 2007.
Deák Antal András: Fokok és délibábok; Hidrológiai közlöny, 2002. 82. évfolyam 1. szám pp. 39–-41.
Győri Róbert: Vadvízországtól a fokgazdálkodásig; Korall Társadalomtörténeti folyóirat, 2000 ősz; pp. 20–-26.
Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne. IKVA; Sopron 1988; pp. 25–-26. oldal
Takács Károly: Fokgazdálkodás vagy valami más? ; Korall Társadalomtörténeti folyóirat; 2000. tél; pp. 149–-151.
